Várok.

Hivatal furcsa rideg folyosóján. Sárga csempe, a kortól hálós, lepattogott,tompa fénytelen. Harminc fok, fáradt, türelmetlen emberek. Mindenhol olvadt zsírszerű izzadság a fásult arcokon. Ügyeik vannak. Fontos és halaszthatatlan. A dolgozók bennfentes papucsos vonulása, az elmaradhatatlan papírlobogtatás. Ajtókban kulcs, a felkentek automatikus zárása, apró jelentéktelen kulcstartók műanyag zörgése. Beszédfoszlányok. Száraz sonkászsemle a büféből. Morzsái lekaparhatatlanul feszítenek a köpenyek hajtókáiban. Furcsán pittyegő mobilok, néha feszült vagy bárgyú beszélgetések. Repkednek, mint hamupernyék egy égett papírlapból. Várok. Szemben, egy ócska széken egy szürkére kopott, jelentéktelen, érdes emberke ücsörög. Ritkás, fakó haját homlokára mossa a verejték. Bütykös kezében az irattartó idegenül, szinte bántóan hat. Eltelt egy fél óra. Anyuka érkezik, két gyerekkel. Szeme fáradtan rebben egyikről a másikra. Mozdulata szinte gépies rutint láttat. Várunk. Nézem a folyosót, nézem az embereket. Mai valóság. A szürke, jövőtlen magyar jelen.