Akarom...

Talán egy éve már, mikor ültem egy tárgyalóasztalnál, velem szemben két nagyhatalmú potentát vigyorogva nézte, hogy kínlódva magyarázom, miért ne lődözzék ki a kutyákat gazdájuk mellől. Jópofiztak, összenéztek, látszott szívük szerint kidobatnának onnan. Kifelé jövet az utálat kaparászott a torkomban, tehetetlen gyilkos dühömben robogtam autómmal anyámék felé. Az út mellett egy kutya feküdt, csak néha próbálta felemelni fejét. Fékeztem, odaszaladtam hozzá. Öreg, zsemleszínű eb volt, mocskos, véres bundáját megritkították az évek. Kicsit megmozdult, el akarta vonszolni magát. Szeme vak, orrából vér szivárgott. Ej, öreg, gondoltam mi fenét kóborolsz itt az úton egyedül?
Ujjaimmal óvatosan végig tapogattam darabokra tört öreg testét. Sovány volt, tele ragadós bogánccsal. Tudtam, elindult már a nagy úton, és ami emeli fejét, az már csak a búcsúzó akarat. Lehuppantam mellé az út szélén, és csendesen mesélni kezdtem neki. Meséltem egy szép helyről, amit csak azért építenek, hogy a hozzá hasonló vénségek méltósággal tudják leélni kevéske megmaradt életüket. Aztán csend lett. Mindketten befejeztük. Én a mesét, ő az életét. Akkor már tudtam, megcsinálom. Eltelt egy év, és megérkezett Bubu. Csontváz teste imbolyogva álldogált a suli füvén. Nem látott, félt. És én neki is meséltem. Már másodszor, egyforma érzéssel. Megígértem neki is, úgy mint annak a másiknak a véres járdaszélen. Hát kérem. Ezennel belevágunk a "fedelet a vén tekergőknek" projektbe. Mert tartozom nekik. Azt mondtátok írjak könyvet. Megírom. És minden fillért, ami bejön belőle azt egy Cerberos Ezüst Évek nevű otthon létrehozására ajánlom fel. Egy könyv, egy tégla. Ha kell, koldulok, lopok, mindegy.

Megcsináljuk. Értük. Veletek.