Mint esőcsepp az angyal arcán...

Kuporgok egy kábeldobon, a suli üres már, a tanulók hazamentek. Csodát nézek, kicsit értetlenül, tompa, furcsa érzéssel. Velem szemben egy ládában ücsörgő vén kutya a csoda. Most lassan tápászkodik, lépése bizonytalan. Mondta a doki a nyavalyáját latinul is, csak a fene emlékszik rá. Ami megmaradt bennem az annyi, nem operálható, lebénul, meg hogy sajnálom. Csengenek bennem a szavak, kicsit végérvényesnek tűnnek. Mint egy ítélet. Gyönyörű szemei vannak. Megfáradt, csendes, öreg szemek. Csodálatos emberek mentették, valahol Miskolc mellől. Most itt üldögél, nem érti, hogy a fenébe keveredett ide a nyomorúságos, mocskos, elhagyott udvarból. Ki lehet ez az őszülő, szakállas kétlábú, aki néha leveszi orráról azt a furcsa üvegdarabokat tartó drótot, és szipog . Biztos megfázott. Hűvösek már az éjszakák. Ő is fázott sokat életében. Rúgták is, az éhség is régi ismerős. Nézem a vén ebet. Nyomorék. Vén. Műthetetlen...

Mit kezdjek veled barátom? Ahogy gondolkodom, a kutya szemében lassan megjelenik egy könnycsepp. Nem, nem sír hangosan. Néma vád az értelmetlen keserűségekért. Az éhkoppért. A rúgásért. Mindenért , ami nem járt volna neki egy igazabb életben. Feltápászkodom. Emeli fejét, vicsorog csorba, hiányos fogaival. Hátha