Akartam írni...

Akartam írni arról a madárról, aki embert bosszantva, naponta csen, garázdálkodik az orrom előtt. Akartam írni Taturól, aki méltatlankodva ugat, mert elgurult csontját nem találta. Akartam írni... De ez a csend napja lett. A döbbent gyászé. A csend, ami talán egyedül elég méltóság a részvéthez. Messze, idegenben fém roppant, sikolyok kétségbeejtő, füsttől fanyarú, átláthatatlan iszonyatában égett el tizenhat ember. Gyerekek, akiknek most indult volna az élet. Felnőttek, akik még nemzedékeket nevelhettek volna. És a szülők, akik dermedt rettegésben bámultak a telefonra, iszonyú hitetlenséggel fordulva Isten felé. A ma gyásza, szívbe, agyba, vérbe vésődött sebe legalább olyan félelmetes, mint a holnap szürke üressége nélkülük.

Akartam írni. De csak a csend marad.