Ballag csendesen...

Néha megáll, szöszmötöl, rácsodálkozik a frissen ropogós, új életre. Az orrán az az apró forradás megfeszül az ismeretlen szagoktól. Nem is tudja már, hogy végigkínlódott, sanyarú múltja mely pillanatának emléke. A csámpásra kopott lábak viszik tovább, fáradt szemei csillogó éjbarna mélységgel nézik az utat. Istenem, mennyi utat látott már... Apró utcák érdektelen bokorsorai, földek poros ösvényei. A vadász, az éhség, kóbor kutyák csahos hordái. Meghalhatott volna bármelyik pillanatban. De szerencsés volt. Az utak vándora ballag tovább. Ez az út azért valahogy más. A tavasz lassan becsúszik a tél fagyos királyságába. Az illatok édesebbek, és valami furcsa, izgalmas boldogság bujkál a levegőben. Nem tudja, de érzi. Tudja, most, most talán értelme lesz mindennek. Aztán lépcsőház. Sokat baktat felfelé, de kölykös izgalmában nem is érzi. Aztán kulcs nyekkenve fordul a zárban. Nyílik egy ajtó, az az ajtó amire egész életében várt. Amin félig fagyottan, kucorogva álmodozott. Belép, szinte osonva körbejár. Vizesedény, fekvőhely. Az övé. Lefekszik, fejét a lábára hajtja.
BenceBá hazaért...