Minden nedves.

A fákról megállíthatatlan egyformasággal potyognak a cseppek. Napok óta kóborol egyedül a rengetegben. Ügyetlen bizonytalansággal, ismeretlen félelemmel rója a kilométereket. Vizesen,a hidegtől vacogó foggal tudja, ha nem javít a helyzetén napokon belül meghal. Leül csendesen, és feladja. A fáradtság,a közöny, a hideg végez vele. Keserűen jutott eszébe a kis bolt eladója, ahogy sorolta, mire lehet szüksége a kiránduláshoz. Kulacs, iránytű, síp... Nem értett az iránytűhöz. Nézegette a sok vonást, számot, de nem lett okosabb tőle. A síppal meg füttyöghetne, de kinek? Aztán a kezébe kerül a kés. Már dobná a többi haszontalan tárgy közé, mikor felvillant fejében az eladó elmormogott mondata."A nyelében meg vannak hasznos apróságok". Kapkodva tekergeti a kés markolatát, és hitetlenkedve forgatja elgémberedett ujjai között az apró, vízmentes csomagolású pár szál gyufát. A kis tűz nehezen gyulladt meg, sokáig csak füstölt, de aztán a csepp lángok egyre melegebben,frissebben pattogtak. Fénye barátságos bizakodással jelezte, van remény. A fásult vándor most először mosolyodott el napok óta. Megmentette magát. Nem más, ő maga. Tudta, élni fog.

Ha segítünk valakinek, akár emberről, akár állatról van szó, magunknak segítünk. Életet adó tűzet rakunk lelkünkben. Azon kevés dolgok közé tartoznak, ami meleget, fényt, hitet adnak életünk nedves, hideg, közönyt csöpögtető erdejében. És nem másnak rakjuk. Nem a tévé, internet népszerűségének.Még nem is pótlék a boldogtalanságra. Nem leszünk szebbek, soványabbak, fiatalabbak tőle. Sőt! Unalmas, rossz házasságunk sem javul meg. A tüzet csak magunknak rakhatjuk.

Hogy életben maradhassunk...