Csend van. Talán ez az Isten csendje. A készülődő ősz lassan birtokba veszi ezt a megcsúfolt világot. Ülünk kint a verandán. Papa és én. Hallgatunk, néha kései darázs próbálja befúrni magát a trombitavirág narancsszín virágába. Méla lett a gondolat, komótos mozdulat a kávéivás szertartása. Látod öreg, lassan itt az ősz. Rám néz komoly ősz arcával,csak a szeme csillog huncutul. Talán lesz még őszünk így együtt. Tudom, napjai ajándékok, miket a barátság csendes hatalmától kapunk. Barátság... Igen ez a jó szó. Nem kutya és ember barátsága. Inkább mint két gyerek akik mindenre rácsodálkoznak,és mutogatják egymásnak a világ apró titkait. Nem a melldöngetős, nagy szavaktól zengő, á nem. Halk, és néha nem világlik másból, mint egy szinte véletlenül odatartott lábból amin a vén eb fel tud kepeszteni a kanapéra. Vagy egy "balszerencsésen" lepottyanó virslidarabból amit elragadozhat a vén betyár. A boldog szuszogásból ,farokbillentésből amivel meglátva, köszönt hiába csak öt percig nem látott. Barátság. Tudom itt a földön nem örök. De én önző vagyok. Akarom még együtt nézni a holnapot. Jövő ősszel is...