Valami melegség....
Előttem egy üzenet. Apró, kevés betűhalmaz. Egy egyszerű kérdés. Ki írjon alá egy örökbeadási szerződést. Bocsánat. Kettőt. Nem nagy feladat. Ujjam lassan billegteti a választ. Aztán hirtelen megdermed a mozdulat. A két K gyerek gazdis. Hazaértek. Társa, barátja lesz az embernek. Így van ez jól.
Ezért csináljuk. Eszembe jut a bentragadt lélegzet, a fájdalmas szánalom, amit először éreztem mikor megpillantottam őket. Az orvos elkeseredő arcát, a gumikesztyűn átsütő lázas forró testek tüzelését. A gennyes vak, homályos szemeket. A rühtől keményre fásult bőrt, ami minden hirtelen mozdulatra felrepedt, sárga piszkos levet eresztve. Aztán a telefon közömbös csörgését, a tompa hangot aki félfojtva mondja, elment a legkisebb a teljesen vak szerencsétlen. Réka küzdelmét, a barátok szurkolását. És most elkezdődik nekik az élet. Az igazi. Bepötyögöm a választ, majd hátradőlve elmosolyodok. Tudom, örömöm elér az elmenthez is. És most boldogok vagyunk mindketten. Én itt, Vaksika valahol a szebb világban. És ez így van jól...