Loptam. Nem nagy dolgot, de loptam. Egy képet csentem. Egy öreg kiskutya képét. Nem bírtam megállni.

Mostanában sokszor elfáradok. Fáj minden régi törés, gyógyult seb. És fájnak a napok. Anyám könnyes ereje, apám csendes sötétbe vesző, mozdulatlan, üres agóniája. Három éve már csak a teste van velünk, a lelke, az elméje már messze jár. És a napi mocsok. Az állatok haldoklása, a szenvedés, a kín. A kapzsi, tolvaj emberek, akik mások szemébe hazudva hamis érzelmeket mímelve lopnak meg szerencsétlen kutyákat, vagy saját társaikat. És jönnek a nagyokosok, akik érdem nélkül löknek fel mindenkit, gázolnak át életeken, csak hogy öt percre híresek vagy kicsit gazdagabbak legyenek. Én pedig loptam. Hogy miért? Egyszerű. Egy nézésért. Egy pillantásért. Mert ez a kép egy öreg kutyusé. Sokat szenvedett, mindent értő tekintet. Egy leszolgált élet. Egy kidobott maroknyi érzés. De nincs egyedül. Kezeket látok felé nyúlni, fehér köpeny villan. Kezelgetik a rossz fogakat, a fájó vén fülecskét. És valahogy nekem is erőt ad.

Holnap telefonálok, megtudom hogy van. Szurkolok neki. Ismeretlenül segítek ahol tudok. Neki is. És ahánynak még tudok. Míg tart az erő.

Köszönöm kis barátom. És köszönet a PCAS lányoknak. Tisztelet.

Írta: Joó István