Kb. 2013. március közepe. Kevés időm van, de ha van, akkor hazajövök. Hova haza? Hát a hétkerbe. Itt él apám, anyám, fiam. Itt mindig kicsit jobb. Most is kicsit elbambulva parkolok a  Gelka sarkon (aki itt volt kölyök az tudja miért az). Itt csapkodta Füttyös Gyurka a lányok fenekét, és kicsit arrébb van Tibi bácsi legendás kifőzdéje a Kívánság. Szóval itthon vagyok.

Nagy nehezen kievickélek a kocsiból, fél szemmel Spurit lesve aki szakmáját tekintve bírságzacskó osztó, és az a jó tulajdonsága tartja még életben, hogy úgy fut, mint egy gazella. Közelről még senki sem látta. Ezen merengve megakadt a szemem egy furcsa, szép, békés pároson. Egy nagyon öreg, apró kutyán és egy nagyon öreg apró nénin. Békésen totyogtak, mígnem a vén tacsiapó le nem kuporodott dolgát végezni. Düllednek a vaksi szemek, megszületett a végeredmény. Ekkor zendült a zord szózat:  Vén kva szeggye má' össze a korcsa után a szart! Odanézve egy fiatal párt láttam. A hím egy divatos török bugyogóban feszített, nősténye pedig büszkén röhögcsélt egy mini yorkit rángatott. Apám szegény mondta volna, ezek olyan vajaskalácsszerü népek. Néztem a nénit, megrándult az arca, és keményebben gyűrte a kis zacskót amit a kezében szorongatott. És igen, mint fájós hátú ember, láttam azt a kis mozdulatot amivel le akart hajolni, de az a fránya meszes gerinc, az a nyolcvan év nem engedte. Miért nem lehet ezeket lelőni hetven évesen? - támogatta meg hímjét a nő. Lassan indultam feléjük, magamban a tökéletes bizonyossággal, hogy ebből megint fogda lesz. Ám mikor a néni mellé értem, ránéztem, és az öreg szemek álljt parancsoltak. Nem éri meg fiam, mondta halkan. Csendesen kivettem a kezéből a zacskót és felszedtem a mogyorónyi pottyantást. A fiatalok jót röhögtek a hátam mögött. Egy ideig. Aztán halk, de gyémánt kemény hangot hallottam. Korrekt majom vagy kicsi köcsög. Odanéztem és elnevettem magam. A hímünk lábujjhegyen ágaskodva próbálta elkerülni, hogy a mögötte morcosan álldogáló hegy nagyságú óriás le ne tépje a fülét. Egy csattanós seggberúgás után már csak a hátukat láttam, de azt is csak nagyon rövid ideig.

Ami ezután következett az mesébe illő. A néni megsimította a kezem és a hegyhez fordult. Tomika, megmondtam már, hogy a szádra verek ha csúnyán beszélsz. Az unokám, mondja nekem. Ezeknek beszélhet az ember... Aztán még mindig korholva elballagnak. A mama, az unoka, és tacsiapó. Itthon vagyok. És ez jó.

Írta:  Joó István