Cerberos Kutyaiskola Budapest

Puszedli

2016. május 18. - cerberoskutyaiskola

2012-06-13_49.jpg

1996 telét írjuk.

Cudar szél vágja arcomba a fákról leszakadó jeges hópamacsokat. Öreg kabátom gallérját felhajtva topogok egy vidéki sintértelep mocskos, hólatyakos udvarán. Keresni jöttem, nyomorultat nézni, esélyt adni valakinek, hogy talán neki legyen holnap. Sokan vannak. Egymás után vágódnak a kerítéshez, hol ugatva, őrjöngve, hol az érintést koldulva. Megannyi rab. Halálraítélt. Honnan vegyem a döntés bátorságát, az életet adó jegyet? Talán Ő. Az a félszemű. Vagy az a kis őrjöngő szőrcsomó? Nem tudom. Mikor már majdnem eldöntöm, mindig félve kapom el a többiről a tekintetem. Úgy érzem, cserbenhagyom őket. Idegesen cigarettára gyújtok, szemem nyugtalanul pásztázza a nyomor falatka sárrá ragasztott darabját. Fáj belül valami. Az árulás sunyi hidegség. A hazug vigasz, egyet megmentek. Keserű a cigi, és hidegebb a szél. Ahogy nézelődök, pillantásom apró vércseppeket vesz észre. Egyenes vonalban tartanak egy düledező ól alá. Körbenézek, gondozót keresve. Miután találtam egyet, magammal cipelve mutatom neki a nyomokat. Ja, tudom, szuszogja apró páracsomókat büfögve ki a száján. Az a Puszedli. Ott lakik a lukban, az ól alatt. Soha nem jön elő, csak mikor este a többi ugatja az érkező őrt, akkor kirohan, összekapkod pár kenyérfecnit, és rohan vissza. A többiek, ha tudják, megtépik. Fél mindentől.

 Ezzel fejébe húzta füles sapkáját és elballagott. Puszedli. Hülye név. De ha ez, hát ez. Kikanalazom, gondoltam. Már előre tetszelegve a könyörületesség megtévesztő, ócska szerepében beléptem a kennelbe. Az ócska tákolmány alatt iszonyú mély gödörben, szinte elérhetetlenül egy apró fekete, jelentéktelen kutyácska kucorgott. Sokkos állapotban, testén erős rángásokkal feküdt a mélyben. Már félni sem volt ereje. Ölembe véve, a többi kutyát elhajtva futottam vele a kocsihoz. Kicsi volt, törékeny, kopott kénytelen szőrét barnára áztatta az alvadt vér. Bírd ki, kicsi, mormogtam, és közben majdnem kitörtem a bokám egy hó alatt rejtőző gödörben. Valamit kiabál a füles sapkás, de kit érdekel? Sietek. A vér lassan átáztatja a pulóverem. Hirtelen sikolt egyet, valami amorf, leírhatatlan hangon, és nem lélegzik többé. Állok, kezemben a kopott kis testtel. Hirtelen nem tudom, mit tegyek, zavaromban simogatni kezdtem. Furcsa ürességet érzek. Ez nem fájdalom. Ez valami más. Legalább megpróbáltam, próbálom vigasztalni magam. Frászt. Mit ér? Ezrek élik napjaikat a sötét odúkban, rettegve mindentől. Hideg, fagyos borzalmas menekülésben, míg örökre ki nem huny a szemükben a pici életszikra. Egyedül, megfeszülve a rémület minden percet ellopó keresztjén. Nincs holnap. Nincs esély. Nem nyúl feléjük senki. Páriák.

 És ne hidd, hogy ez régen volt. Most is, ebben a pillanatban ezer és ezer élet kucorog valami lyukban. Hátha egyszer ők is láthatják a napot. Talán...