Joó István

Biztos eljön...
Mikor becsukódott az ajtó, még minden olyan volt mint régen. Az elcsendesült kis családi házban ő maradt egyedül. Lassan a helyére ballagott és leheveredett. Közepes, szürke amstaff kevi volt, elmúlt már négy éves. Szundikált, közben néha a bejárati ajtóra sandított. Biztos jön nemsokára. Úgy szokott az lenni. Igaz, nem volt jó gazdi, néha elfelejtett enni adni neki, előfordult hogy bele is rúgott. De a kutya szerette. Évek óta szolgálta töretlen hittel. Hiszen ő a gazdi. Nemsokára nyílik az ajtó, és eljön. Talán ad enni az udvaron álló kopott lábosban. Csendesen teltek az órák. Este lett, és maradt a csend. Biztos eljön, gondolta és inni indult. A tál üres. Végigjárja a romos lakást, vizet keres. A wc csészében talált egy keveset, ivott és megint leheveredett. Éhes is volt, de azt már megszokta.

Biztos eljön. Nézi a mozdulatlan ajtót. Lassan döcögnek az órák. Telnek a napok. A szomjúság vágy dühe feltépeti vele a wc csészét. Az a pár csepp mocskos víz hamar elfogyott. Nyelve feldagadt, szája sarka felrepedt. Aztán lázas lett, remegés verte végig a testét.

Biztos eljön, nézett szomjúságtól véreres szemével az ajtóra. Nem hagy itt. Nem hagyhat itt. Látása a kiszáradt szemeivel már nem működött rendesen. Ment volna halálosan szenvedő szomjúságában tépni az ajtót. Ott van mögötte a nedves, hideg enyhet adó víz. De eszébe jutott a gazdi. Az ajtót nem szabad. Egyszer régen már kaparászta, és a gazda belerúgott. Azt nem szabad. Múltak a gyilkos órák. Még egy nap. Még egy. Gyengül. Biztos eljön. Hasán csúszva a bejárati ajtóhoz kúszik. Aztán a hirtelen elszáll a fájdalom. Utolsó gondolata megreked a közönyös ajtó előtt.

Biztos eljön... Aztán már nem mozdul többé.....