Ötven után, így deres fejjel, álmosan kikászálódva az ágyból, buta, ügyetlen mozdulatokkal rágyújtok, és kinézek az ablakon. Éljen május elseje, zümmögöm önkéntelenül magamban egy letűnt kor félresikerült dalát, és közben szidom Nudlit, aki dömper módjára,mindent ledózerolva ugrál, örülve az új napnak.

Aztán egy percre megtorpanok. Anyák napja van. Egy lendülettel ezer emlék, érzés oson a fejembe. Kölyökkori virágcsenések, lendületes, kiabálós üldözők.

Az első foszlányok, mikor minden reggel bölcsibe menet kaptam egy ezüstpapírba csomagolt banános csokit. (Azóta is bölcsiíze van, és szeretem) A sulis "azonnal küldd be a szüleidet" rapportok nyaklevesei, a végtelen türelem, majd a titokban a zsebembe dugdosott százasok, a zöldbabfőzelék, és a hol a fenében tekeregtél eddigek, a furcsán féltő, aggódó szemek. Aztán a betegség, mikor igazán láttam harcolni Anyut. És még az elmúlás baljós, feketén zavaros köde is szétrebbent előle.

Felvillannak a történetek, melyek azóta már legendaként szállnak a mosoly szárnyán. Az első bull terrierem (abban az időben még igencsak kevesen ismerték ezt a fura fajtát) mikor hozzám került, rohanásban voltam. Gyorsan betettem a szobámba, vágtattam tovább. Mikor hazaértem, a kutya sehol. Anyu hangját követve kilestem a konyhába, ahol szegény bull ücsörgött,egy orrára tekert nedves konyharuhával, apró malac szemeit Anyura függesztve hallgatta, hogy a kamillás borogatás pikk-pakk lelohassza azt a randa nagy púpot az orráról. Vagy mikor az akkori körzeti megbízott felháborodottan jött panaszkodni, hogy a csizmáját leszögeztük a küszöbjére, mire hazaértem, már ott üldögélt a szobában békésen, és Anyuval pucolta a borsót. Ilyen volt, és kérem Istent, még nagyon sokáig legyen nekem és nekünk. Mert ő az, akiből csak egyet kapunk. Ő az Anyám.