Cerberos Kutyaiskola Budapest

Előttem egy kockás papír....

2016. május 02. - cerberoskutyaiskola

szamol.jpg

Előttem egy kockás papír....


Számolok. Napok, hetek óta. Igazából soha nem tudtam megszokni az elektronikus gépek tudományát. Agyammal tudom, hogy a végeredmény igaz, de legbelül nem érzem, nem látom hogy csinálja. És ez (is) zavar. A számok nem barátok. Gúnyosan, tévedhetetlenül köpik az arcomba az igazságot.

Egyre kétségbeesettebben vésem papírra az elvitathatatlan valóságot, de az eredmény csak ott szemétkedik konokul, megváltoztathatatlanul a pici kockák között. Mert írva vagyon.

Jönnek a kérések. Számolatlanul. Nézd, öreg, beteg, altatják, kidobták... Nem tudtok segíteni? Sérült, vérzik, fáj, némán haldoklik a rácsok mögött. Ilyenkor elfog az izzó tehetetlen düh. Elő a papírt. Csináljunk, szorítsunk, tákoljunk még egy helyet. Csak még egyet.. Aztán még le sem tettük a jövevényt, már tele az üzenőkém a következő nyomoroncokkal. Kezem sebesen irkálja a számokat. Talán ha még ebben a hónapban nem köttetjük vissza az áramot a suliba. Vagy ha nem most csináltatom meg az autót. Igen, de Tatát vinni kell dokihoz. Egyre nehezebben kel fel, nem szereti ezt a hirtelen hideg-meleg frontot. Annak ilyen bogyó ennek olyan vitamin. Nincs. A nincs van. De azok az arcok ott a képeken... Nem értik, mi történik velük. Kérnek. Szavak nélkül. Mit mondjak nekik? A számokat? Hogy most ez nem jó időszak? Hogy haladunk és majd akkor? Hol lesznek ők már akkor. Számolok. Egyre keserűbben, mérgesebben.

Elvállaltad, csináld, gúnyolom magam. Elkések. Tudom. Talán ha focistadiont építenék háromszáz embernek. Akkor talán. Eldobom a ceruzát. Méltatlankodva pattan egyet a falon, és eltűnik az asztal alatt. Számoltam. Míg ezt leírtam nyolcszor pittyegett az üzijelzőm. Még az előzőket sem tudtam befejezni. Mert ugye számolni kell..