Barátomnak, csak ezt, mert másom nincs...

Megint csórtam. És megint képet. Van egy barátom aki most sír. Gyászol egy hosszú, szép, sokszor nehéz kapcsolatot. Meghalt Bertája, a barátja, a testvére, a kutyája.

Már jócskán éjszakába hajlott az idő, mikor pár napja csörgött a telefonom. Sírós, fájdalmas hang suttogása mászott végig a tarkómon. Berta haldoklik. Annyira tanácstalan, kétségbeesett volt a csendes sikoly, hogy másodpercekig nem tudtam megszólalni. És másnapra elballagott ez a hatalmas, öreg, bölcs kutya. Ahogy rágondoltam, ismerős a hiány,  rokon az üres emlékezés. Csepp kép maradt utána nekem, hisz én már csak az utolsó éveiben ismerhettem.

Mentés utáni feladatokat végeztünk az irodában, mikor bevágtatott Anita. Az öreglány baktatott mellette. Pörögtünk, szaladgáltunk, őrültekháza volt. Anita kiszaladt a mosdóba, amit a közben elszundított ebanyó nem vett észre. Felriadva megszeppent mert nem látta Anitát. Fogta magát, leballagott a lépcsőn, és leült gazdimami kocsija mellé. Biztos ami tuti, őt ugyan itt nem felejtik! Mikor megtaláltuk, békésen szunyókált.

Egyek voltak ők. És most nagyon nehéz Anitának. Nincs szó, ami segíthetne. De ő is tudja a titkot. Találkoznak majd. Ott fogja várni szundikálva, mert őt nem lehet otthagyni...

Forrás www.facebook.com/photo.php?fbid=950886588269275&set=a.201743523183589.50577.100000438276728&type=1&theater