Megint furcsa estém van.

Nézegetem a szülinapos kutyámat. Szép, vidám és három éves. Alszik a vacsora után. Talán a mai játékról álmodik, talán azt a békát csodálja amit a suliban látott szombaton. Az is lehet,hogy a múlt ködébe álmodja vissza magát, mikor még ember és kutya együtt ülte körbe az ősi tábortüzet. Szégyen, de elnéztem a nagy napot, és csak ma kapta meg a köszöntőt. Egy napot tévedtem. Aztán hirtelen egy kép villan fel bennem. Állok egy elütött fiatal keverék mellett, és már csak a halált tudom nézni a sokat szenvedett szép arcon. Hány éves lehet, kérdezi a kollégám. Sacc kettő, mondom és felállok szegény mellől. A jegyzőkönyv nem érez kíméletet. Kérdezi a következőt. Mit írjak névnek? Régi szokás nálam, hogy nevet adok ezeknek a szerencsétlenek. Mást nem tehetek. Elúszik a kép, és keserű lesz a kis ünnepem. Istenem, hány nevet adtam, hány nyomorult mellett álltam már az évek alatt. Semmijük nincs. Nincs hely, szó, étel, ami az övék lenne. Kb. két éves keverék... Hát nem. Te nekem Szőrmi maradsz míg élek. És a többiek is sorban. Szamosok, Tiszák, Morgók, Vacakok. Amennyi nevet csak ismerek, mind nektek adom. És most ünnepelek. Szülinapokat. Mert minden árvának ma van. Gyújtok egy gyertyát. Kicsit remeg a kezem, és szűk a torkom. Boldog szülinapot Nektek, kis árva vándorok.

Írta: Joó István