"Ti emberek olvashatjátok egy csoda történetét. Mert csodák már pedig vannak! Emberek higgyétek el, ha elég erősen, kitartóan hisztek benne, ha összefogtok, és feltétel nélkül szeretitek egymást, akkor eljön a csoda. Higgyétek el. Én Arnold már csak tudom és be is bizonyítottam nektek, hát higgyetek benne, a csodában higgyetek magatokban emberek....

....kicsit aluszékony vagyok ma, azt mondja a gazdám, hogy az az ember aki segített nekik haza hozni ti emberek Trungel Lászlónak, hívjátok és sokat láttam már az a Cerberos jelzést is itt az utcában Archibald barátomnál, az óriás snacinál. Én csak világítószemű idegenek hívom, mert kék a szeme. Szimpatikus, valahogy érzem, hogy szeret engem Arnoldot, amikor haza jöttem is itt volt, meg is barátkoztam hamar vele, mi állatok ösztönösen érezzük kik a jó emberek…. Szóval ő azt mondta nekik ez normális, mert éber alvással voltam az erdőben pár hetet és most, hogy biztonságban érzem magam itthon a családomnál megnyugodtam és kialszom a fáradalmaimat. Így van vagy sem én nem tudom, de minden estre eszméletlenül jókat tudok aludni a kanapémon.....

....A szakemberek azt mondják, hogy ez a traumás sokk okozta átmeneti amnézia, nálatok, embereknél is van, csak nem mindenki olyan okos közületek, hogy ezt feltételezze, mi is tudjuk produkálni, igaz a kiváltó ok legtöbbször, pont a ti embertársaitok viselkedése. Ráadásul ugye én még fiatal vagyok 11 hónapot éltem nyugalomban és az utolsó 3 hónapot nem éppen, tehát láthatóan simán gátolta az utóbbi negatív emlékek a régebbieket, amelyek ugye amúgy sem több évesek voltak.....

....Nagyon sokat viszont önzetlenül segítettek, csak akkor és csak azt fizikálisan, amit kértek tőletek. És nagyon sokan viszont mentálisan segítettek a gazdáimnak, biztattátok őket, szeretet küldtetek nekik, hogy maradjon erejük. Hitettek bennünk, bennem. A jóban, a csodában. A gazdám azt mondta, ti erősítettétek a lelkét, hogy legyen ereje, a hitéhez. Hogy végig tudja csinálni ezt a 14 hetet.

Látjátok emberek, nektek lett igazatok. Mert én Arnold, a Nagy Svájci Havasi Kutya, ennek a hitnek, önzetlen összefogásnak, a kitartó szeretetnek köszönhetően mesélem nektek most a családom mellől a történetemet. Mert, ahogy a mesében szokott lenni, a jó győzött és itt a happy end.

Viszont még bő 2 hét hátra van, amíg újra a kanapémon feküdhettem, ezzel sem maradok adósotok jó emberek.

Ott tartottam, hogy azon a napon egy szervezet felhívta gazdámat, hogy segítene,a gazdám úgy volt vele, hogy mi veszíteni valója van, úgyis jön engem keresni, találkozik velük. Meg amúgy is végre valaki, aki legalább kifárad, mielőtt mondja, hogy mit csináljon a gazdám.

Találkoztak is, ekkor ismerte meg a gazdám azt az ember, aki végig mellette volt a családunkon kívül fizikálisan is, amíg engem haza hozott. Tudjátok, már meséltem ő az, akit ti emberek Trungel Lászlónak, hívtok és sokat láttam már az a Cerberos jelzést is itt az utcában Archibald barátomnál, az óriás snacinál. Én csak világítószemű idegenek hívom, mert kék a szeme. Szimpatikus, valahogy érzem, hogy szeret engem Arnoldot, amikor haza jöttem is itt volt, meg is barátkoztam hamar vele, mi állatok ösztönösen érezzük kik a jó emberek… kitudja, talán legközelebb már a kanapémat is megosztom vele, de csak egy picit, hallod te kékszemű, ha olvasod ezt. Mert a kanapé mégis csak az enyém, Arnoldé.

A gazdám várakozó állásba helyezkedett, aztán a kékszemű végig mászatta vele (és ő is ment) az egész erdőt, megmutatta a nyomaimat, elmagyarázta neki – végre -, hogy mit vajon miért tehetek, miért vannak ilyen reakcióim, hogyan lehet ezt kezelni, mit kell érte tenni. Megnézte a helyszínt,tudta, mi az ami nem kockáztat engem és mi az ami kell. A gazdám az ösztöneire hallgatott, ő úgy fogalmazott, hogy a sors küldte a kékszeműt, jókor jó helyre, én kutya vagyok, az ösztönökben bízok.

A kékszemű segítette a gazdámat, bár amikor itthon voltam bevallotta, hogy őt is sikerült párszor meglepnem, de hál istennek, ő és a gazdáim közösen voltak a rafináltabbak végül.

A kékszemű, 1 hétig napi 6-12 órát mászatta a gazdámmal körbe - körbe a hegyet, piskótával a kezében, közben egy fix helyre igyekezett szűkíteni az etetésemet. A piskóta elkezdett nekem derengeni, de nem tudtam összerakni még a képet mire, is emlékeztet. Elkezdtem keresni ki lehet a piskóta forrása. Ekkor láttatok ti emberek naponta többször, több helyen engem. Mindig néztem, hogy aki jön annál van-e piskóta és emlékeztet –e engem valakire. Csak a gazdám nem látott soha akkor még, ki is volt ettől, a kékszeműnek még az ő lelkét is vigasztalni kellett, hogy kitartás. És a gazda asszonyom kitartott, tovább mászta hajnalban. Éjszakákban a hegyet. Mindig tette amit a kékszemű mond, hozta Datolya barátomat a szomszédból, aki közben már tüzel, stb. stb. mindig nézték, hogy egy –egy dologra, hogy változnak a szokásaim, a nyomaim, a reakcióim, és úgy léptek tovább. 

Aztán elkezdtem egy helyen enni, mindig ugyan ott, ők nem tudják, de én figyeltem őket, először csak akkor mentem le, amikor ők tuti elmentek. Még gondoltam is a fene már 4-5 órát várni egy piskótára, nincs ezeknek az embereknek máshol dolguk?

Kívántam a piskótát éhes voltam, de mint korábban leírtam a traumás sokk miatt inkább pl. éhen maradtam, minthogy kockáztassak.  

A gazdasszonyom kitartó volt, róka koma mesélte, hogy ő már egész megkedvelte, szinte mindig közelről követte és figyelte. A mókusok is mondták, hogy ártalmatlan ők már nem is szórják teli a fejét, amíg ott ül és várakozik, akár a vállára is lehet ülni. Az őzek is mondták, hogy nyugodtan ehetnek mellette, mert senkit nem bánt, a patkányok is mesélték, hogy fura szerzet, mert ők aztán mászkálhattak körülette fél méterre az erdőben, amíg ott ült, a többi embertől eltérően, ez nem sikongatott, nem dobálta őket. Ott is hagyták, túl fura szerzet az ilyen. most már tudom, hogy azért, mert ott ült, ahogy a kékszemű mondta neki és engem várt egy helyen. Az erdő többi kutyája is megszelídült már neki és várták, csak én vártam ki.

Aztán megmutattam magam, hazaérezésem előtt egy héttel, nem tudtam ki ez az új erdő lakó, de ártalmatlannak tűnt ő is a férje is aki néha vele volt. Emlékeztetett valakire, de nem tudtam, hogy kire. Vagyis a szíven ott bent leg mélyen tudta, de a traumák és a sokk még mindig erősebb volt. Tudtam, mert tőle nem szaladtam ki a világból, megmutattam magam, majd két méterre felette elbújtam (vagyis mint kiderült csak akartam, mert ő sokszor tudta, hogy ott vagyok) és hallgattam őt amint hozzám beszél, ha arrébb ment, akkor tisztes távolságból még mindig, de követtem, de csak őket, a gazdáimat. Senki mást nem.

Ahogy telt az idő, a gazdáim úgy mondták egyre jobbak voltak a reakcióim, a kékszemű azt mondta, hogy erőszakkal csak simán egy traumás állatot nem szabad haza hozni, mert újra megszökne esetleg, vagy vmi baja lenne. Adjam csak egy kicsi jelét, hogy újra dereng, ez a falka tagja vagyok, és akkor megtörik a sokk, haza hoznak.

A gazdikkal történő randevúimat, reggelente és este, mindig megzavarta szinte valaki, vagy a hajléktalanok, vagy egy kiránduló családom, vagy egy túrázó. azokról a hatalmas durrogó, villámló viharokról nem is beszélve (amúgy is félek a durranásoktól, hát még ilyen helyzetben) a. persze ezek már nekem azért sok volt, úgyis jönnek még, majd akkor folytatjuk és eltűntem.

A gazdáim és a kékszemű viszont úgy érezték, hogy itt az idő, olyan altató orvost hívni,  mert jól reagálok. Közelítek a gazdaasszonyom felé, már szinte teljesen kiszámíthatóak a reakcióim, az egyes eseményeket követő várható mozogásom is kiszámítható, ennyi idő után. Tehát a sokk kezelhető lesz, viszont sok a külső tényező, amit nem tudunk befolyásolni. Megkeresték a szakmában a legjobbnak tartott altató embert, aki állatorvos is és az ő kollegáját, akik az állatkertnek is dolgoznak itt a fővárosban és mániákus állatszerető, gondozó, gyógyító emberek, nem utolsó sorban nemzetközi szaktekintélyek is e téren. Akik elvállalták, mert úgy érezték, hogy aki ennyit küzd a kutyájáért mint az én gazdáim, azok megérdemlik.

Eljött a nagy nap, mentem, ahogy szoktam a kajám ott volt, a gazdám ott feküdt tőle 3 méterre és a hangyákat számolta éppen, én néztem őt és ettem, még egy ember egy botszerű valamit meg nem emelt. No nekem több se kellett, engem aztán többet senki nem fog bántani, eltűntem. Nem mentem messzire, mert a gazdám ott maradt, figyeltem őt a bokorból, ahogy sír, valami motoszkált bennem, mert nem bírtam őt teljesen otthagyni. Aztán elmentek és én visszamentem nyugodtan a kajámat, megenni. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a szívós emberek nem feladták, hanem éjjel a két gazdám a nagybácsival zuhogó esőben vissza jöttek építettek egy bunkert gallyakból, hogy ne lássam az altató embert. Az állatorvos nem ért rá másnap, azt mondta, hogy amúgy is kicsi az esélye, hogy visszajöjjek. De a gazdaasszonyom és a kékszemű, csak hajtogatta, hogy vissza fogok jönni, így az állatorvos kollegája jött ki velük másnap és foglalta el a bunkerben a helyét. Kirakták a kaját, úgy mint előző nap és a  gazdasszonyomat az altató embert meg a kaja közelébe, hogy az ő szagát érezzem.  

A másik gazdám és a család többi tagja illetve a gazdasszonyom örök két segítője, és a kékszemű nagy létszámú csapata pedig elhelyezkedett, minden olyan ösvény közelébe ahol az altatás után mehetek. Nem akartak hibázni, nem akarták, hogy bajom legyen a szakadéknál, vagy a főúton, féltettek. Az altatás is úgy volt tervezve, hogy egy percen belül elalszom, de ugye inkább feleslegesen készülnek fel rá, mint kockáztassanak, úgy látszik tanultak tőlem.

Aztán mentem éreztem a gazdasszonyom szagát ettem, egyszer csak valami megszúrt én 15 méter múlva elaludtam. Itthon keltem fel.

A kékszemű, azt mondja, hogy ez így van jól, mert a lelkem, a szívem már az erdőben éledezett a szeretettől, lépésről lépesre lett szelídítve a lelkem, idő kellett neki, hogy itthon ilyen biztonsággal áttörje a fény a káoszt a bennem.

A gazdáim azt mondják, hogy csoda történt, varázslat, azért is mert itthon vagyok, mert azért is mert amikor megébredtem, ők megöleltek. Azonnal megismertem őket és azóta úgy viselkedem, mintha, most jöttünk volna haza abból az ominózus 2011.04.28.i sétából, vagy ahogy a nagy gazdám mondja. Ha nem látná, hogy soványabb vagyok, meg a sebeimet, akkor azt hinné a viselkedésem alapján, hogy az elmúlt 14 hetet csak álmodta.....

Ui: Ha kicsit össze vissza fogalmazom, elnézést, még frissek az emlékeke és fáradt vagyok, de remélem jó emberek így is értitek a lényeget. A gazdám által elmesélt segítő jó embert név szerint nem írtam meg a történetemben, nem azért mert elfelejtettük nekik, amit tettek értünk, hanem mert a gazdám azt, mondta felesleges. Ők tudják, hogy mi tudjuk. Én meg hamarosan úgyis megismerem őket személyesen, itt az otthonomban. A gazdám azt mondta, mindenkit megfogok ismerni aki mellettünk volt és a maga módján segített, mert ha felerősödtem, lesz egy buli. Képzeljétek nagyon szép neve lesz annak a bulinak.” Arnold, hazatért”

A világító kék szemű idegen - Trungel László

az utolsó két nap segítő csapata: Dorogi Zita, Bleicher Kata, Felföldy Ági, Tárczy Maya, B.Tóth Saci, Zárug Tücske, Emri Geri, Astor Franci, Selmecy Balázs, remélem senkit nem hagytam ki.

forrás: facebook