Cerberos Kutyaiskola Budapest

Ha az évek engedik

2016. szeptember 22. - cerberoskutyaiskola

maxi.jpg

Ha az évek engedik.


Lassan kúszik a nap felfelé az égen. Meleg van, talán kókasztóbb, butítóbb mint eddig bármikor. Ember és kutya árnyékot kutat. Az előbbi izzad, az utóbbi a nyelvét ejti szájából, bár ez mindkettőnknek ugyanazt jelenti. Forróság.

Ahogy bevackoltunk az árnyékos tető alá, halk, néhol vidám nevetésekkel tarkított beszélgetés kezdődött. A szavak zsongása egy idő után szinte bebugyolált, és jóleső bambasággal, kicsit letompult aggyal kuksoltam a szombati délelőttbe. Nézegettem a beszélgetőket, csodáltam kutyáink lustasággal átszőtt lassú mozdulatait. Szemem önkéntelenül megakadt Maximkán. Timi csodát tett ezzel a sokat szenvedett, sokszor a halál határán tántorgó kutyával. Tekintetem végigfutott régi sebhelyein,meggyötört testén, mélyszomorú, feketecsillogású szemein. Ott van benne az egész élete. Feneketlen kútja a szenvedésnek. Egy pillanatra összefonódik tekintetünk, aztán lassan lehajtja fejét. Nehéz meghatódottság nélkül nézni rá. Egy igazi hős. Hőse az életért, a jobb holnapért, a hitért az emberben végtelen harcának. Tanulnom kéne tőle, hisz tökéletesebb, hitelesebb tanárát a világnak nehezebben találhatnék.

Hirtelen apró szélgyerek suhan át a fojtó hőségben, magával ragadva az asztalról egy üres üdítős palackot, mely hangos csattanással veri magát a földhöz. Már néznék oda, mikor szemem sarkából meglátok valamit, ami szinte odaragasztja figyelmemet Maximra. A hirtelen zajra odakapja fejét csonkolt farkához, szinte látom már lelki szememmel, hogy rágni kezdi. Egy pillanat alatt a levegő is megáll bennem.

Ne, akarom mondani, kérni, könyörögni. Ne menj vissza az öncsonkítás,magad beteges gyilkolásának világába! Ne menj vissza, mert lehet, hogy örökre bezár saját elméd láthatatlan ketrece, és ott legbelül a zárkában senki nem lehet veled, hogy segítsen.

Aki látott már önpusztító kutyát, az tudja, milyen érzés nézni tehetetlenül, ahogy saját fogával marja, tépi testét, szinte büntetve magát soha el nem követett bűnökért. De nem. A mozdulat megtörik,a fájdalmasan szép szemek újra arcomra tapadnak. Az egész lezajlott egy pillanat alatt, és talán rajtam kívül nem is látta más. Megint győzött. Mint eddig mindig. A beszélgetés zsivaja ismét befúrja magát a fülembe. Minden megy tovább.

A harcról, a rövid, de szörnyű csatáról csak ketten tudunk. A furcsa kutya, és a vénülő ember. És ez így van jól. Még kéne tanulni. Mondtam már. Persze csak ha engedik az évek.