Cerberos Kutyaiskola Budapest

Érezned kell...

2015. március 24. - cerberoskutyaiskola

buu.jpg

Érezned kell..

Egy sötét vidéken született, egy sötét korban. Alig nyílt a szeme, mikor elvitték tőle az egyetlent aki szerette. Meleg szemmel nézte, testéből táplálta, tisztára nyalta. Emberek jöttek érte, bedobták egy ócska kocsi csomagtartójába, és nem látta többé. Sötét, rideg lett a világ. Hiába próbálta kölyök buksiját nyomva szeretetet, jó szót kunyerálni. Nem erre született.

- Kemény kis dög - mondta az ember mikor a kevés ételen marakodva beleharapott testvérébe.

Egy mócsing cuppant az orra előtt, elismerésül a húst harapó erőszakért. Aztán egy nap a testvérei megbetegedtek. Nem volt oltás, nem volt orvos. Nap-nap után repültek az apró testek a közömbös, büdös szemétdombra. Ő még mindig élt. Görcsösen kapaszkodva egyetlen istentől kapott ajándékába, az életébe. Múltak a napok, erősödött, nődögélt. Őseitől örökölt génjei, csodálatos fajtájának hihetetlen vasereje segítette a rossz eledel, a mocskos víz és a csontig hatoló hideg ellenére. Aztán egy nap leszedték a láncról. Pillanatokig boldog volt. Mehet. Láthat. Érezhet. Egy körbekerített helyre dobták. Vele szemben egy másik kutya állt. Már mozdult volna, ismerkedni, barátkozni, mikor a másik furcsa, trillázó hangot süvítve nekiugrott és belemélyesztette fogát. Rastogva szakadt a hús, csikorgott a hasadó csont. Fájdalom borította el, tüzes bizonyságot égetve agyába. Harcolni kell. Harcolni, mert itt hal meg egy mocskos, büdös putri tyúkszaros, poros udvarán. Csatázott, harapott, küzdött. De cseppenként fogyott az ereje, amint vére piros sárrá dagasztotta a sok halált látott szürkén szegény mészárszék földjét. Hirtelen elhagyta az erő. Összerogyott, és az utolsó amit hallott, hogy valaki kiált.

- Rohadt dög, elbuktam a lóvémat.

Nem tudta mennyi idő telt el, mikor magához tért egy árok partján. Lázas volt, nehezen mozgott. Vonszolta magát, egészen egy nyitott udvari kapuig. Vizet keresett. Hűteni a lüktető sebeket szétharapott nyelvén. Aztán emberek jöttek, vitték, súgtak búgtak felette. - Orvos - hallotta. Láz. Infúzió. Furcsa szavak, de van bennük valami új. Valami megnyugtató...

- Na, lássuk az új fiút - mondom a többieknek. Csendesen nézem a sebes, sérült,bizonytalan kutyát. Régi szokásom, hogy az első időben csak beszélgetünk, mesélünk egymásnak. Nézéssel,hanggal, érintéssel. Rándul mikor kezem a sebes fejéhez ér. De a szeme tiszta. Mint a gyerekeké. És lassan együtt lélegzünk. Ütemesen, mélyen. Engednek a feszült izmok. Mindketten tudjuk, hosszú az út. De mikor belenézek azokba a szemekbe, tudom hogy a fénye már a régi. Az a régi amivel az anyjára nézett, amiben már ott ragyog a remény...