Cerberos Kutyaiskola Budapest

Cerberos Kutyaiskola Budapest

Csend van

2017. szeptember 08. - cerberoskutyaiskola

csend.jpg

Csend van. Talán ez az Isten csendje. A készülődő ősz lassan birtokba veszi ezt a megcsúfolt világot. Ülünk kint a verandán. Papa és én. Hallgatunk, néha kései darázs próbálja befúrni magát a trombitavirág narancsszín virágába. Méla lett a gondolat, komótos mozdulat a kávéivás szertartása. Látod öreg, lassan itt az ősz. Rám néz komoly ősz arcával,csak a szeme csillog huncutul. Talán lesz még őszünk így együtt. Tudom, napjai ajándékok, miket a barátság csendes hatalmától kapunk. Barátság... Igen ez a jó szó. Nem kutya és ember barátsága. Inkább mint két gyerek akik mindenre rácsodálkoznak,és mutogatják egymásnak a világ apró titkait. Nem a melldöngetős, nagy szavaktól zengő, á nem. Halk, és néha nem világlik másból, mint egy szinte véletlenül odatartott lábból amin a vén eb fel tud kepeszteni a kanapéra. Vagy egy "balszerencsésen" lepottyanó virslidarabból amit elragadozhat a vén betyár. A boldog szuszogásból ,farokbillentésből amivel meglátva, köszönt hiába csak öt percig nem látott. Barátság. Tudom itt a földön nem örök. De én önző vagyok. Akarom még együtt nézni a holnapot. Jövő ősszel is...

Szilvafa

maa.jpg

Eléreeem! El kell hogy érjem... Kepesztetek az öreg szilvafa alatt. Ott az a nagy, amelyik hamvas kabátban kucorog. Na az kell nekem..
- Nem éred el. Béna vagy - kuncog mögöttem öreganyó hangján Majácska. - Dehogynem, csak azért is leszedem azt a benga szilvát! - morgom mérgesen, és néha még ugrálni is próbálok. - Ezt ne csináld - búgja szinte jóságosan a vén kutyanyanya. - Nevetségesen nézel ki!

- Nincs valami dolgod? - érdeklődöm bosszúsan. Menj labdázni! - Rám néz gyönyörű, éjbarna szemével. Emberen túli bölcsesség szivárványlik benne. Sokat megélt, átszenvedett tudáslángocskák villognak a kaján huncutság mellett. - Ráérek - vigyorogja. - Tudod, furák vagytok ti kétlábúak. Kitöritek valamiért a nyakatokat, amit nem tudtok elérni. Mérgesek lesztek, aztán létrát hoztok, felnyögitek magatokat rá, majd mikor felértek a szilváért, megláttok egy mégszebbet, mégfeljebb. Közben tapostok azokon amik éretten lepotyogtak a lábaitok elé. Fura. Mi kutyák máshogy működünk. Megesszük ami az orrunk előtt van,és holnapra az a szép is idepottyan a földre. Na de ugrálj nyugodtan. Én megyek megkeresem a szőke lányt. Ő az én emberem. A barátom-mondta és elballagott. Kicsit furcsán néztem utána,majd a földre. Igaza van. Szégyenkezve szedegettem a földről a gyümölcsöt. Megint tanultam tőle. Remélem nem utoljára...

Tudja fene

tud.jpg

Tudja fene...
Jó itt üldögélni papával. Mostanság ránk jár a rúd, egyszer meleg, egyszer meg vacog a fogunk. Mármint az enyém. Nekem még van. Csendesek ezek a percek, a többiek a párommal tévét néznek vagy szundikálnak. Csak ketten üldögélünk a lassan estébe forduló délutánban. Gandi öregesen nyammog, biztos a vacsi álmát csócsálgatja régi emlékekkel fűszerezve. Az ócska hintaszék néha fájón felnyekken ahogy nyúlok a fröccsömért. Lomha szellő borzolja a melegtől szárazra pöndörödő faleveleket. Béke van. Van időm kicsit befelé nézni, megállni, gondolkodni. A tegnap hírei kisértenek. Miért? Hová haladunk? Oktalan gyűlölet feszíti az embereket. Szított, uszított, gonosszá gyúrt emberi vadak lepik el életünket. Valaki savat önt egy buszülésre. Mások egy nőt vernek meg szórakozásból. Az internet sakáljai falkában marják véresre azokat akiket talán élőben soha nem látnak. Miért? Mennyit ad ez furcsa sötét lelküknek? Még azok is akik pedig tiszta szívvel éltek, már ők is rohannak, tudás nélkül ítélnek. Itt megszólalnak az első csűrbogarak. Gandi is ébredezik már. Lassan beballagunk. Olvasok verset, hallgatok zenét. És tovább beszélgetek magammal. Régi bolond szokás, de nekem jó így. A többi meg nem is érdekel..

Mi jár a fejemben...

mijar.jpg

Mi jár a fejemben...


Hát sok furcsaság. Talán nem is mind helyes, vagy okos. Ott motoszkál csendben az a tíz év, amit részben kutyák rehabilitációjával töltöttem. Sokan voltak. Morgósok, félénkek, sérültek. És ott vannak a kóborok. Nem egyet hónapokig etettek, csalogattak emberek, akik szívében egyre nagyobb helyen kucorodott az a kis kóbor jószág. Örömük, ha egy lépéssel közelebb jött, az ijedtség, ha egy napig nem látta elmosódott alakját egy-egy bokor alján. Aztán ott állni egy véresre lőtt test mellett, lelkükbe ütve örök sebet, nem sikerült.

Van úgy, hogy beérik a munka, a fáradság. Megvan a jószág, csak hogyan tovább. Fél az érintéstől, nincs hite az emberben, bár mitől is lenne... Aztán peregnek a napok. A hit, a szeretet szótlan ereje megoldja a bizonytalanság maszkját. Ezek jó történetek. Csak ritkák.

Többsége vérben ázva ér véget valamelyik ködös hajnalon. A vadász pedig - azt gondolva mekkora egy predátor - mint aki jól végezte dolgát beül a flancos terepjárójába és hazapöfög, elmondani az asszonynak, mekkora hős. Kérdéseim lennének. A törvény embereinek, a politikusoknak, és a magukat eladó "állatvédőknek." Ki hagyta magukra ezeket a szerencsétleneket? Ki nyeli be a sintérbiznisz millióit? Ki találta ki az állatvédelemre fordítható 40 milliót? (Két ugrás ára a vizes vb-n). Miért maradtak abba a vadászkamarával a tárgyalások? (Voltak, hisz aktív koromban részt vettem rajtuk, és nem is álltunk rosszul..) Miért tűntek el a sintér és vadász ügyekkel kapcsolatos követelések az állatvédelmi petícíókból, átadva helyüket más, populárisabb, tehát a tömegek figyelmét jobban elterelő pontoknak? Hm? Tudja fene. De azért furcsa. Szóval. A kályhától. Ki kutyája a kóbor eb? Miért nem büntetik akár ivartalanítási kötelezettséggel? Mire jó a sintér? Valaki?
Egyébként valószínű ha ezt kiteszem, jön a soros ellenőrzés, csaplezárás, stb. Megszoktam már. De attól még kíváncsi vagyok...

Ő is egy a szerencsések közül.

Mi lesz a nasi?

nud.jpg

Nudli, gyereeee! - zeng a kiáltásom a fülledt, meleg reggelben.

- Miért? Van kajád? Vagy találtál használható labda maradványt? - emeli apró malacszemét érdeklődve.

- Nem. Megyünk dolgozni a kuckóházba - indulok nyögve. Már megint zsiborog a derekam, pedig tegnap már egész jó volt...- Áh, sajnálom - fordul el kicsit a paprikafej - nem érek rá. Dolgozom. Házat őrzök, meg ilyenek. - Ekkora szemtelenség hallatán félrenyelem a kávém.

- Mit csinálsz? Életedben nem dolgoztál! Házőrzés? A gázszerelőt is akkor vetted észre, mikor átestél a táskáján! Na mozgás, vagy nem lesz nasi délután! - kelletlenül tápászkodik - Az emberek kizsákmányolnak bennünket. Dolgoztatnak. Meg állatoskínoznak is. Most meg mehetek kb. húsz egész métert, míg újra lefekhetek. Nincs ez rendben. Mit is mondtál, mi lesz a nasi?

Nudli volt

gpar.jpg

- Papaaaaa! Nem tudod véletlenül ki kakált a paradicsompalánták közé???

 - Öööö, nem. Nem vagyok itt most. Ártatlan vagyok. Egyébként is, úgysem találhatsz meg. A természet gyermeke vagyok, együtt lélegzem a fákkal a bokrokkal. Beolvadok, csak sejtelmes árnyam libben néha az éjszakában...

- Nappal van Fater és ott kuksolsz a tuja alatt. Azért mert egy ág lóg a fejedre,még nem vagy láthatatlan

- Ja, értem. Akkor megyek. De szerintem Nudli volt. Belőle kinézem.

Május vége van...

 ezust_1.jpgMájus vége van...
Jó dolog kiülni a verandára reggel. Ezer madár csirreg, a nap süt, apró szélfoszlányok csiklandozzák az arcom. Más mint a város. Emberibb, szebb, ünnepibb, talán lassabb is egy kicsit. Kevergetem a kávém, álmos, ügyetlen mozdulatokkal cigit gyújtok. Egy dagi dongó erőlködve pörgeti testéhez mérten apró szárnyacskáit. Mókás, ahogy cűgöli a nagy potrohát. Orromba ezer illatot csempész a reggeli szélkölök. Aztán a kávét keverő mozdulatom lassul, ahogy agyam szortírozza a virágok, fák illatát. Van ott valami, valami ismerősen szomorú, torkot facsaró a többi között. Könnycseppentően szép. Virágzik az ezüstfa....


Május vége volt. Nemszeretem program, Aput kellett vinnem a kórházba, valami vizsgálatra. Abban az időben még tudott csoszogni, járókeretére támaszkodva, és csak ritkán kötötte gúzsba beszédét, gondolatait az a sunyi, gyáva, gyilkos kór, ami később nem csak lépéseit, de a végén már a mondatait, könnyeit is elrabolta.

- Szép idő van - mondta-, sétáljunk el a kórházig. Még ez is, dohogtam. Legalább egy óra, mire eltotyogunk odáig... Az utca forgalmas, rikító és büdös forgatagában elvesztünk, ahogy gyereklépésekkel baktattunk, közben azon aggódva, odaérünk-e időben. Egyszer csak megállt. Elmosolyodott, és mint régi ismerősnek szokott az ember, megbiccentette ősz fejét. - Ezüstfa. Olyan az illata mint a méz. Nem kérkedik, nem sudár. Göcsörtös, gyütt-ment fácska. De megél az útszéli porban, megállítja a rohanó szelet, bogyót ad télen a madaraknak. És az illata...
Aztán elhallgatott, látszott keres még valamit gondolatai lassan homályosodó mélyén. -Szeretem...

Csendben nézem a kerek könnycseppet a kávés ibrik mellett. Azt hiszem fát ültetek. Ezüstfát. Mert lehet, hogy göcsörtös,"gyütt-ment", de mikor májusban virágzik, és a szél borzolja keskeny leveleit, megvillantva ezernyi ezüstszilánkját, akkor szép. Mint az a régi nap, ott az utcán baktatva.
Mert május vége van...

Régi húsvétok emlékére

toj.jpg

Hozd a felszerelést -  mormogta apu, miközben harmadszor vágta meg magát borotválkozás közben.

Állán feszesre húzva a bőrt, sziszegve káromkodott. - Ócska penge - dörmögte, miközben apró megnyálazott cigarettapapír darabkákat tapasztott a vágásokra. A "felszerelés" azon szörnyű illatú kölnikre vonatkozott, amit előző héten vásárolt az encsembencsem piacon arabokat megszégyenítő alkudozás után. Ezen gyártmányú illatszerek csak annyira voltak büdösek,  hogy locsolás közben elfordított fejjel lehetett mondani a versikét. Fehér ing, nyakkendő, és már indultunk is. Anyu szegény, már épp hogy túl volt a locsolás okozta sokkon, mikor kifordultunk a hatalmas, ócska kapun. Apró gyerekként apu kezét fogva, büszkén baktattam, igazából nem is gondolva a húsvét misztériumára. Sokkal inkább a csoki, meg a tojás járt az eszemben. Na, jó. Inkább a csoki.

Elrepültek az évek, velük apu is a múltba költözött. Viszont az a fura érzés, az izgalom, megmaradt.

Tehát Hölgyeim, kérlek fogadjátok el ennek az őszülő vénkisfiúnak a jókívánságait, lelki locsolását. Isten tegyen boldoggá, egészségessé, gazdaggá benneteket!

Virágba borult minden

tavasz.jpg

Virágba borult minden. Lassan bugyolálja zöldbe a szeszélyes tavasz a fákat. A sokadik tavasz, és rengeteg fa. Valamiért minden évben rácsodálkozom, mintha most lenne mikor apu kezét fogva, állandó kérdéshullámokba borítva szegényt, apró gyerekként a ligetben tátott szájjal botorkáltam. Apró csodák, igazi kenyere a szemnek.

Egy pufi poszméh ügyetlenül, lomhán próbál cikázni az ágak között. Aztán, mint aki most ébred,  körbenézek. A kutyák szöszmötölnek, elpotyogott jutifalatot kajtatnak, teszik amit szoktak. Elindulok, és mint mindig, Gandi, öreg barátom csatlakozik hozzám. Vén, rogyadozó lábai tétován viszik tovább a meg nem törő akaratot. Mindig elkísér, a maga csendes módján állandó társam az ellenőrző körutamon, ahol megnézzük, hogy mindenkinek legyen vize, hogy a szemtelen szarkák mennyire borították innen onnan lopkodott szeméttel a pályát. Nem nagy táv, de szinte már szertartás. Közben beszélgetünk, és néha bizony előkerül némi finom falat, ami szinte azonnal el is tűnik az ősz, hangosan nyammogó, fogatlan szájban. Ballagunk. A csendet néha hangos madárdallam veri szét, csilingelve szórva a szépséget fáink között. Kicsit megállunk, hisz még nekünk, kemény fiúknak is kell a szusszanatnyi pihenő. Aztán ballagunk tovább. Nem lát bennünket senki. Talán csak az Isten mosolyog ránk valahonnan. Tavasz van. Örülünk. Gandi és én...

Ballag csendesen...

16864901_1453856584638937_5112850182621987713_n.jpg

Ballag csendesen...


Néha megáll, szöszmötöl, rácsodálkozik a frissen ropogós, új életre. Az orrán az az apró forradás megfeszül az ismeretlen szagoktól. Nem is tudja már, hogy végigkínlódott, sanyarú múltja mely pillanatának emléke. A csámpásra kopott lábak viszik tovább, fáradt szemei csillogó éjbarna mélységgel nézik az utat. Istenem, mennyi utat látott már... Apró utcák érdektelen bokorsorai, földek poros ösvényei. A vadász, az éhség, kóbor kutyák csahos hordái. Meghalhatott volna bármelyik pillanatban. De szerencsés volt. Az utak vándora ballag tovább. Ez az út azért valahogy más. A tavasz lassan becsúszik a tél fagyos királyságába. Az illatok édesebbek, és valami furcsa, izgalmas boldogság bujkál a levegőben. Nem tudja, de érzi. Tudja, most, most talán értelme lesz mindennek. Aztán lépcsőház. Sokat baktat felfelé, de kölykös izgalmában nem is érzi. Aztán kulcs nyekkenve fordul a zárban. Nyílik egy ajtó, az az ajtó amire egész életében várt. Amin félig fagyottan, kucorogva álmodozott. Belép, szinte osonva körbejár. Vizesedény, fekvőhely. Az övé. Lefekszik, fejét a lábára hajtja.
BenceBá hazaért...

Mert ha Nudli beszélni tudna....

 r20170105_196.jpg

Mert ha Nudli beszélni tudna....


- Nuuuudliiiii, azonnal gyere ide! Nem gondolod, hogy csak úgy büntetlenül szöszmötölhetsz itt az út mellett? Jön a vadászbácsi, aztán ledurrant. Mert a tokazsír, meg a vegyespálesz mögül irtandó rendkívül veszélyes tapírnak vél.  - Gyere ide! - Nudli egy pillanatra abbahagyja azt az elmélyült foglalatosságot.

-  Most mit óbégatsz? Csak kicsit megtöfködtem azt a nagy kupacot, amit az a nagydarab nyihogó ruhásszekrény pottyantott ki. Neki már nem kell. - Az agyam az égnek feszül. - Meg ne edd azt a lóvégterméket! - ordítom.

Nehezen hozzám ballag. - Egyébként meg kijaza vadászbácsi? És miért durrant le? Van mellénykém, szép sárga. A tapírnak is van? Meg hát mi az a tapír?

- Tudod Nudli, a vadászbácsiké az ország. Mindenhol, mindent megtehetnek. Sok van közöttük a parlamentben, és ezért azt a törvényt fogadják el, amit akarnak. Mi, másod- és harmadrendű állampolgárok, nem nagyon ugrálhatunk. Ezek a vadászbácsik nyugodtan lődözhetnek mindenre. Mert ha védett vadat lő, akkor másnap hoznak egy rendeletet, hogy mégsem védett. Ennyi az egész.

Pampalini ország, stüszivadászoknak.

Közelebb húzódik, rám néz, apró malacszeme furán csillog. - Szóval, ha ledurrant, akkor senkit nem büntetnek meg?

Megrántom a vállam. - Dehogynem. Engem. Mert az a vadászbácsi nem fog több vaddisznópörit enni. Nem lesz mivel. - Ugrálni kezd jellegzetes bakkecske mozgással. - Szóval akkor senki nem tehet ellenük semmit?
-De! - válaszolom csendben. - Mi. A másod- és harmadrendű állampolgárok. Elzavarhatjuk őket a francba.

Elnyújtott teste szembe fut a széllel

16174493_1426878260670103_1444567318560369107_n.jpg

Halk csattanással csukom be az ütött-kopott öreg gyújtó tetejét. Az apró mécses kicsi lángja óvatosan billeg, újszülöttként vibrálva, szinte csodálkozva tekereg a kanócán. Nem tudja, hogy őt a búcsú, a gyomortekerő fájdalom szülte. Egy öreg kutyáért gyúlt, tisztelet és szeretet jelképe. Az emlékezésé. Tatu elment. Az amit adott nekem, itt maradt velem. Csendes emlékek.

Mikor érkezett, két éve már a doki azt mondta, hónapjai vannak hátra. Ezen Fred nevetett, és szembe ment a jóslattal. Harcos lelke vitte tovább nyomorék testét. Hihetetlen akarata, csibészsége, tanító keménysége örök lecke nekem. Már pár nap után éreztem, jó nevet kapott. Na nem az eredeti táncosra utalva. Sokkal inkább hasonlított Rejtő Piszkos Fred kapitányára. Mogorva volt, és zsémbes, de nagyon szerethető. Imádta a hasát, és mikor úgy érezte késik a jussa, már szállt is a suli felett a Bvau-Bvau (szigorúan kétszer, aztán rövid szünet). Ha olyat talált a lábaskájában, amit nem szeretett, úgy vágta ki belőle, hogy csak úgy csattant.

Sokunkat szeretett is. Ezt onnan tudtuk, hogy nem harapott meg azonnal. Enikő kilenc havi, napi gondoskodás után néha hozzáérhetett. Néha. Nevetségesnek tűnt mikor fiammal készültünk hogy ráadjuk a ruhácskáját. Megszámlálhatatlan agresszív kutya után szinte sután birkóztunk a nyugger tatával.

Csak a szeme.. Az mindig a távolba nézett. Oda a szeles mezőre, ahova a többiek futni jártak. Ilyenkor ismét egy könny szaladt ki a szeméből. Szeretett volna vágtatni, szöszmötölni, de a hatalmas, harcos,lángoló lelkét bilincsbe verte a nyomorék test. Aztán pár napja már nem ment Eni elé. Lebénult teljesen. Hazahoztuk. Utálta. Fejével verte a box falát. Menni akart, és mi elengedtük. Az öreg zsivány utolsó mágiájával még tett egy varázslatot. Csiribú-csiribá, és az ő könnyei most a mi szemünkben csillognak tovább.


Nézem a lángocskát, de az idő megy tovább. Várnak a többiek. Eni már megy Bencével futni a havas, kopár mezőre. Könnyben ázó arca még felém fordul, aztán futni kezdenek. Mosolygok, mert én látom,,hárman vannak. Tatu vágtat velük boldogan. Elnyújtott teste szembe fut a széllel, szabadon.Jó utat öreg barátunk!

Ha Nudli beszélne

nudlkod.jpg

Ha Nudli beszélne...


- Delta, foksztotty, csárli, sonkaszelet!

- Mi van? - fordulok nehézkesen Nudli felé a teáskanál nagyságú szuszkában.

- Azt hiszed nem tudom, hogy nehézbűnözők lettünk? Azt hiszed hülye vagyok? Ma a szmog miatt (ami azt jelenti, hogy ma büdösebb van, mint tegnap) nem mehetnénk az autóddal? Öregebb, mint Zsiga a vén tacskó a 4b-ből, pedig ő még emlékszik, hogy egyszer kiskorában megsimogatta Semmelweis Ignác! Bár az ő korában mondjuk nem biztos hogy jó a memóriája. Szóval, ha már nyomjuk, adjuk meg a módját! Szerezz nekem egy olyan fekete zacskófélét, amit a tegnap esti filmben láttunk. Azt, amit a fejükre húztak. Ez a ruha amit rám feszegettél nem jó! Ebben max laptoptáskának tudom álcázni magam! - néz vádlóan rám apró malacszemével.

Nem veszek neked símaszkot - mondom -, összegyűrné a birkafüled, és egyébként is ilyen fejre nem csinálnak. Nem lehet. Ezen egy kicsit megsértődik.

- Egyébként honnan van a levegő? - csap hirtelen másik témába.

A fák és a növények termelik - mondom türelmesen.

- Jé, azt hittem azok nekünk vannak, tudod a pisilés, meg hát minden. És akkor miért nem ültettek még fákat? - teszi fel a jogos kérdést.

- Sajnos akik megtehetnék, nem érnek rá - morgom csendesen miközben egy böhöm busz felhőnyi füstjében próbálok elrejtőzni.

- Miért? Mit csinálnak hogy nem érnek rá?

Tényleg, mit?  -Tudod Nudli, mert építik a kisvasútjaikat, focipályáikat, kastélyukat, és nem kevés idő az sem, hogy kiirtsák azokat a növényeket, amik még megvannak.

Értetlenül megnyalja az orrát.

- De minek irtják, ha utána nincs levegő? Hogy gyalog vidd a véneknek a kaját?

- Neeem, mondom. Hogy minden szürke legyen. Mert a szürkeségben az emberek elvesztik önmagukat. Robotok lesznek, és könnyebb irányítani őket. Ezen nagyon meglepődik.

- Jujjj, sivítja. Egyenruhások! Bújj el a mellé a tank mellé!

- Nem tank. Terepjáró. Olyan ötezer köbcenti körül járhat. Egyébként nem tudok elbújni mellette. Nincs hely. Az a kis vén opel,meg az öreg polski már elfoglalta.

- De hát ez is büdösebb mint a miénk - vakkant -, miért nem ezek maradnak otthon?

A kérdés jogos. Mert a tisztelt politikusok, bankárok, üzletemberek hülyén néznének ki a 4-6-os villamoson. De most már fejezd be, mert mérges leszek!

- Furák vagytok ti emberek. De ti tudjátok. Erről jut eszembe. Labdát hoztál?

Akartam írni

16174468_1420930944598168_3939587697747772892_n.jpg

Akartam írni...


Akartam írni arról a madárról, aki embert bosszantva, naponta csen, garázdálkodik az orrom előtt. Akartam írni Taturól, aki méltatlankodva ugat, mert elgurult csontját nem találta. Akartam írni... De ez a csend napja lett. A döbbent gyászé. A csend, ami talán egyedül elég méltóság a részvéthez. Messze, idegenben fém roppant, sikolyok kétségbeejtő, füsttől fanyarú, átláthatatlan iszonyatában égett el tizenhat ember. Gyerekek, akiknek most indult volna az élet. Felnőttek, akik még nemzedékeket nevelhettek volna. És a szülők, akik dermedt rettegésben bámultak a telefonra, iszonyú hitetlenséggel fordulva Isten felé. A ma gyásza, szívbe, agyba, vérbe vésődött sebe legalább olyan félelmetes, mint a holnap szürke üressége nélkülük.


Akartam írni. De csak a csend marad.

Szürkék, hétköznapok

16002961_1415014395189823_1531985537294774263_n.jpg

Szürkék,  hétköznapok.

Mikor gyerek voltam, sokat álltam régi, piszkos, téglából rakott falak előtt pókokat, hangyákat lesve. Órákig figyeltem, csodáltam munkájukat, igyekezetüket, kitartásukat. Aztán, mikor hátraléptem, eltűntek a nagy fal nyomasztó egészében. Nem voltak látványosak, mint a tévében látott vadak, vagy akár a városligetben szaladgáló kutyák. De én tudtam, ott vannak, élnek, küzdenek, robotolnak és meghalnak. Valahogy így érzem most is. Hangyák vagyunk a szürke téglák között. Csináljuk amit felvállaltunk, sokszor fogcsikorgatva, néha nevetéstől könnyes szemmel. Tudom, annak aki távolabb áll, ez nem látszik. Tudom, hogy a naponta mindent teleharsogó, aztán gyorsan bárkinek mindent lepasszoló állatvédelem látványosabb. Mint a tévé vadjai. A mi szürke igyekezetünk nem merül ki másban, mint a "még egy napot adjak úgy, hogy végre jól érezzék magukat" véget nem érő litániájában. Igen, keserű szájízzel nézem a hatalmas sort, akik arra várnak, hogy valaki törődjön velük, elhozza őket. De csendben csak az jut az eszembe, hogy a mi védenceink még istennek hála mind élnek, baktatnak nyugdíjas hétköznapjaikon át.

Fred, akinek heteket adtak lassan két éve már, most is mondja a magáét, elkésettnek érezve az ebédet, Bence a szó szerint kirohadt hallójáratával, ma is morgós dünnyögéssel rázza füléből a napi gyógylöttyét. És így tovább, mind éli a megmaradt kis életét. Lejjebb a lökött pit bull részlegen lassan kétségbeejtő, hogy Nyisi olyan, mint egy túrógombóc, és a csontmeredeztető soványságtól a többi is jócskán elmarad. Szóval megvagyunk csendben. De ezeknek a szürke napoknak ára van. Mi is hozzá idomolunk az egyformasághoz. Napi rutin, itatás, etetés, dögöny, gyógyiosztás, szalmázás, lelkizés.

Nézem a többieket néha. Igen, ők is szürkülnek. Csak az ő szürkeségük a gránité.

A csökönyös, makacs,mínusz húszban gyalogló, vizet forraló, bőrt repesztve mosolygó tenni akaró emberé. Nekem a kedvenc színem. És a védenceinknek is.
Kérlek benneteket, ha tudjátok, segítsétek munkánkat. Sajnos a hétköznapok is pénzbe kerülnek.
Segítsetek. A Szürkéknek..

Cerberos Állatvédő Egyesület

11705998-21291166 OTP Bank

PayPal: cerberosezustevek@gmail.com

Adószámunk, ha ránk bíznád az adód 1%-át 18024492-1-42.

Talán játék...

 r2017-01-07_17120.jpg

Talán játék...


Unom a hideget. Fülcimpámat, ami kilóg a sapkám széle alól, zsibbadósan fájósra szurkálta a januári szél. Kezem, mintha nem is az enyém lenne, idegenül próbálja megtartani az ócska teafőző régen mattra kopott fogantyúját. Ütött-kopott jószág, csőre kónya, a talpa feketére égett a hevenyészve rakott tüzek gyilkos lángnyelv nyalogatásaitól. Az biztos, hogy nem egy mutatós darab. Használtam vízforralásra, mikor a csikorgó téli éjszakák jégkővé sóhajtották a kutyák vizét. Forrt benne már az ócska kávé, zacskós levesnek való víz, sőt egyszer még hólé is. Most is visszateszem a lángölbe, feltöltöm, és rágyújtok. Várom az apró, nevetségesen vékony kis sipákoló füttyöt, mely jelzi, felforrt, elkészült. Van egy kis sipka a csőrén, azon keresztül fújja büszkén a dallamát. Várok, közben Gandit lesem szemem sarkából. Rosszban sántikál az öreg, tisztán látszik.

Egy tanulónk felejtett egy fél virslit az asztalnak kinevezett ócska kábeldobon, azt cserkészi az öreg. Lopva tekinget felém, közben szinte véletlenül kerül egyre közelebb a csemegéhez. Arca most egy vén, ravasz rókára emlékeztet, orra szinte megnyúlt, öregségtől gacsos lábai alig érintik a talajt. Vadászik. Mintha élete múlna azon, hogy engem kicselezve elhappolhassa azt a vacak virslidarabot. Lesem, szám apró vigyorra rándul. Játszunk. Tudja, hogy látom, de ez nem számít kettőnk néma mókapárbajában. Kicsit olyan, mint mikor két öreg barát sakkozik. Tudják egymás lépéseit, mégis úgy tesznek, mintha most látnák először.

Aprót bólint a vén fej, ahogy a válla felett leskelődik, nyelve izgatottan nyalja meg orrát. Na, most.... Ránézek, ettől az utolsó pillanatban megszakítja a ragadozást, és mintha nem is akart volna mást, közömbös pofával egy gyanús jégdarab szöszmötölésébe kezd. Megsajnálom. Szájából a csorba fogak közül tiszta nyálcsepp pottyan a földre. Látványosan elfordulok, és minden figyelmemet a teáskannának szentelem. Mikor visszanézek, a kábeldob üres, a vén eb pedig boldogan csillogó szemmel üget felém. Játszottunk, és ő győzött...

Karácsony van

15672973_1393952107296052_3932636347988065392_n.jpg

Halkan roppan a fagyott hópor vékonyka subája, a régi kapu nyikorogva tárul. Bent az öregek izgatottan vakkantgatva üdvözölnek. Karácsony van. Táskáinkból előkerül az ünnepi finomság. Kinek egy csirkecomb, a ritkafogúaknak húspempő, meleg leves. És ők boldogok. Mozgásuk döccenéseit felerősíti a várakozás. Nyikorognak az ízületek, forognak a süket fülek, mozog a sok kopott nózi. És a szemek. Az öreg, homályos szemek, melyek bölcsessége valahol az évezredek kútjába vész. Így nézhettek valamikor talán Betlehemben, egy istállóban, egy újszülöttre. Itt van bennük az igazi világ minden tudása.

Velük köszöntjük, és kívánunk minden jóravaló embernek boldog karácsonyt!

Hát megint karácsony

20161221a.jpg 

Hát megint karácsony. Hatalmas szeretetgombóccal a nyakukban átszellemült arccal járkálnak az emberek.

Lassan elcsendesedik majd a város, a falu. Szelíd, suttogós szeretet lopózik a sürgölődő konyhákba, az ajándékot dugdosó szülők, nagyik, papák, színes rajzokat varázsló gyerekek izgatott, csillogó szemébe. És ez így jó. Csak ne feledjük soha. Nincs mindenkinek ünnep. Vannak magányosak, árvák, otthontalanok. Betegek, szegények, éhesek. Nekik most lesz a legnehezebb. Nem mondom, hogy segíts rajtuk. Köss inkább üzletet. Adj valamit. Egy tányér levest a szomszéd bácsinak. Egy kopott takarót a hajléktalannak. Egy mosolyt a furcsán maga elé motyogó néninek. Egy bélelt dobozt a kóbor kutyáknak. És kapsz érte. Ez az üzlet. Az ellenérték egy könnycsepp az öreg szemekben. Egy hideg kutyaorr érintése a kezeden. Meleg, furcsa, jó érzés a szívedben.

Boldog, békés karácsonyt kívánok!
Joó István

Valami furcsa szerkezet

bencviz.jpg

Valami furcsa szerkezet ügyködik a suliban.Mint valami nagy gólya, vagy óriás szúnyog, centinként fúrja be magát a cerbi sokat tapasztalt földjébe. Nézzük Bencével. Ő morog, én álmélkodom. Érzések kavarognak bennem, ahogy nézem a nehezen fúrt métereket. Emlékeim első megállója a kék , utcai nyomóskút, mely ( lemértük) 27 perc alatt csepegtetett tele egy vödröt. A második méternél az ESZKÖZ rémlik fel. Egy ócska csavarhúzó,amivel kitámasztottuk a kút nyomókarját,és még ezt is ellopta valaki... A harmadik,mikor kocsi híján két-két vödörrel baktattunk gyalog a kutyákhoz, miközben azon járt az eszem, hogy biztos ezt és így akarom csinálni? És fogytak a méterek, majd egyszer csak valami ügyködés után előtört a víz. A saját vizünk. Az ebeké, a miénk és.. a tiétek. Mert nélkületek nem ment volna. Feltápászkodunk. Én mosolygok. A Bence morog. De mintha ez a morgás sem lenne ugyanaz. Mögötte van egy meggyötört élet és ott van a hála is. Van vizünk. Köszönjük.

Hogy életben maradhassunk

 tuz.jpg

 Minden nedves.

A fákról megállíthatatlan egyformasággal potyognak a cseppek. Napok óta kóborol egyedül a rengetegben. Ügyetlen bizonytalansággal, ismeretlen félelemmel rója a kilométereket. Vizesen,a hidegtől vacogó foggal tudja, ha nem javít a helyzetén napokon belül meghal. Leül csendesen, és feladja. A fáradtság,a közöny, a hideg végez vele. Keserűen jutott eszébe a kis bolt eladója, ahogy sorolta, mire lehet szüksége a kiránduláshoz. Kulacs, iránytű, síp... Nem értett az iránytűhöz. Nézegette a sok vonást, számot, de nem lett okosabb tőle. A síppal meg füttyöghetne, de kinek? Aztán a kezébe kerül a kés. Már dobná a többi haszontalan tárgy közé, mikor felvillant fejében az eladó elmormogott mondata."A nyelében meg vannak hasznos apróságok". Kapkodva tekergeti a kés markolatát, és hitetlenkedve forgatja elgémberedett ujjai között az apró, vízmentes csomagolású pár szál gyufát. A kis tűz nehezen gyulladt meg, sokáig csak füstölt, de aztán a csepp lángok egyre melegebben,frissebben pattogtak. Fénye barátságos bizakodással jelezte, van remény. A fásult vándor most először mosolyodott el napok óta. Megmentette magát. Nem más, ő maga. Tudta, élni fog.


Ha segítünk valakinek, akár emberről, akár állatról van szó, magunknak segítünk. Életet adó tűzet rakunk lelkünkben. Azon kevés dolgok közé tartoznak, ami meleget, fényt, hitet adnak életünk nedves, hideg, közönyt csöpögtető erdejében. És nem másnak rakjuk. Nem a tévé, internet népszerűségének.Még nem is pótlék a boldogtalanságra. Nem leszünk szebbek, soványabbak, fiatalabbak tőle. Sőt! Unalmas, rossz házasságunk sem javul meg. A tüzet csak magunknak rakhatjuk.

Hogy életben maradhassunk...

Ha az évek engedik

maxi.jpg

Ha az évek engedik.


Lassan kúszik a nap felfelé az égen. Meleg van, talán kókasztóbb, butítóbb mint eddig bármikor. Ember és kutya árnyékot kutat. Az előbbi izzad, az utóbbi a nyelvét ejti szájából, bár ez mindkettőnknek ugyanazt jelenti. Forróság.

Ahogy bevackoltunk az árnyékos tető alá, halk, néhol vidám nevetésekkel tarkított beszélgetés kezdődött. A szavak zsongása egy idő után szinte bebugyolált, és jóleső bambasággal, kicsit letompult aggyal kuksoltam a szombati délelőttbe. Nézegettem a beszélgetőket, csodáltam kutyáink lustasággal átszőtt lassú mozdulatait. Szemem önkéntelenül megakadt Maximkán. Timi csodát tett ezzel a sokat szenvedett, sokszor a halál határán tántorgó kutyával. Tekintetem végigfutott régi sebhelyein,meggyötört testén, mélyszomorú, feketecsillogású szemein. Ott van benne az egész élete. Feneketlen kútja a szenvedésnek. Egy pillanatra összefonódik tekintetünk, aztán lassan lehajtja fejét. Nehéz meghatódottság nélkül nézni rá. Egy igazi hős. Hőse az életért, a jobb holnapért, a hitért az emberben végtelen harcának. Tanulnom kéne tőle, hisz tökéletesebb, hitelesebb tanárát a világnak nehezebben találhatnék.

Hirtelen apró szélgyerek suhan át a fojtó hőségben, magával ragadva az asztalról egy üres üdítős palackot, mely hangos csattanással veri magát a földhöz. Már néznék oda, mikor szemem sarkából meglátok valamit, ami szinte odaragasztja figyelmemet Maximra. A hirtelen zajra odakapja fejét csonkolt farkához, szinte látom már lelki szememmel, hogy rágni kezdi. Egy pillanat alatt a levegő is megáll bennem.

Ne, akarom mondani, kérni, könyörögni. Ne menj vissza az öncsonkítás,magad beteges gyilkolásának világába! Ne menj vissza, mert lehet, hogy örökre bezár saját elméd láthatatlan ketrece, és ott legbelül a zárkában senki nem lehet veled, hogy segítsen.

Aki látott már önpusztító kutyát, az tudja, milyen érzés nézni tehetetlenül, ahogy saját fogával marja, tépi testét, szinte büntetve magát soha el nem követett bűnökért. De nem. A mozdulat megtörik,a fájdalmasan szép szemek újra arcomra tapadnak. Az egész lezajlott egy pillanat alatt, és talán rajtam kívül nem is látta más. Megint győzött. Mint eddig mindig. A beszélgetés zsivaja ismét befúrja magát a fülembe. Minden megy tovább.

A harcról, a rövid, de szörnyű csatáról csak ketten tudunk. A furcsa kutya, és a vénülő ember. És ez így van jól. Még kéne tanulni. Mondtam már. Persze csak ha engedik az évek.

süti beállítások módosítása