Már szinte fáj a nap. Izzasztó, bőrperzselő sugarai fullasztóvá hevítik a kis tér levegőjét. A veríték lassan csordogál a homlokomról, és csípős pislogásra kényszeríti szemeimet. Itt a flaszteren még jobban érezhető az elviselhetetlen forróság. Az öreg zöldséges sziszifuszi munkával és ósdi spricnijével vizet szuszogtat fonnyadt árujára. A sarkon egy középkorú férfi szorgalmasan ütögeti a parkoló-automatát. A csapkodást néha monoton mormogás színezi, melyben részletesen elsorolja, hogy kinek kivel kéne szexuális kapcsolatba lépnie. Kezdi a polgármesterrel, de egy idő után már a magasabb potentátok is előkerülnek. Ballagok tovább. Ócska autó fékez mellettem. Régi, gyerekkori cimborám ordít ki az ablakán. Ez milyen randa vénember lett... Pár perc, és mindketten továbbállunk.

Meleg van. Szemben a másik oldalon öreg néni húz maga után egy kerekes cekkert. Ütemes nyikorgásán csak a troli csörömpölése zeng túl. Járom az utam - dúdolom magamban, de az a vattaszerű, ragadós, száraz érzés a számban abbahagyatja velem. Inni kéne. Kibírod, mormogom, és ócska nadrágomat feljebb rántva folytatom az utam. Hm, itt volt a szenesek lerakata. Négerre csúzdáztuk magunkat rajta sráckoromban. Ott Sufnibá suszter-boltocskáját, emitt Ica néni trafikját fújta semmivé a rohanó idő. Semmi sem maradt kölyök világomból.  Aztán felnézek. Vaskerítések közé zárva ott áll a hatalmas bronzkutya. Apám rakott a hátára mikor még menni sem tudtam, aztán suliból, vagy mellőle hazabaktatva ott beszéltük a nap történéseit barátaimmal. Ő még ott áll. Tanúja egy emberibb világnak. Beosonok, lopva megsimítom. Jó látni öreg. Még nem múlt el minden...